Vidék vagy nem vidék?

Most, hogy a vidéki vállalkozások, önkormányzatok, civil szervezetek némi pénzhez jutnak EU-s forrásból, újra előveszem régi vesszőparipámat, nevezetesen azt, hogy a Salgótarjánhoz tartozó medvesi területeknek valójában vidékfejlesztési forrásokra lenne szükségük.
Nem arról van szó, hogy bármilyen önkormányzatot, politikai irányvonalat, döntéshozót kritizálnék, vagy bármilyen önállósági törekvést felvetnék, hanem arról, hogy a jelen helyzettel valamit kezdeni kell. Ha ez a terület nem jut vidékfejlesztési forráshoz, mert Salgótarján, tehát egy város része, akkor más lehetőségek után kell nézni.

Már csak azért se érezzen ebbe senki aktuálpolitikai kritikát, mert a folyamat nem ma kezdődött. Az érintett településeket a hetvenes években csatolták Salgótarjánhoz. Somoskőújfaluról, Somoskőről, Zagyvarónáról, Rónafaluról van szó. Salgóbánya mindig is Salgótarjánhoz tartozott, de a továbbiakban egy kalap alá veszem a többi településrésszel. Somoskőújfalu néhány éve újra önálló település.
Lehet, hogy már ekkor, a városhoz csatolás napján elkezdődött a helyi közösségek szétzilálódása?

Elsősorban az ember és a táj kapcsolata, a táji, természeti értékek, a tárgyi és szellemi kulturális értékek megőrzése érdekel. Jól tudom, hogy ma Magyarországon a vidék nehéz helyzetbe került, és ezek a folyamatok itt, a Medves peremén is érvényesülnek (tehát nem a Salgótarjánhoz kötött helyzet a baj fő oka). Tudom, hogy a rendelkezésre álló források nem oldják meg a vidék gondjait, de azt is tudom, hogy a város északi régiójában ennek ellenére tudnánk előre lépni.

Elfogadom, hogy ezek a településrészek egy város részei. Úgy érzem azonban, hogy fontos részei, mert a népi kultúrával, a néprajzi értékekkel, a táji értékekkel, a történelmükkel, a megőrzött hagyományokkal, a nyomokban még fellelhető tájgazdálkodással színesítik a várost.



Lehet, hogy nincs igazam, de mintha az urbánus Salgótarján döntéshozói, tervezői nem figyelnének eléggé a vidéki Salgótarjánra. Még csak szemrehányást sem tennék nekik, hiszen maga a város, a valódi város is jelentős feladatot ró rájuk, minden bizonnyal nem tudják és szakértőik sem mondják meg, hogy mit is kellene itt tenni.

Nem hiszem azt sem, hogy bármi felróható lenne a korábbi és a jelenlegi önkormányzati képviselőknek e téren, hiszen energiáikat minden bizonnyal kimeríti mindazon célok elérése, amely más városrészekben is felmerülnek (közművek, buszmegállók, ravatalozó stb. stb,). És ne vitassuk el az eredményeket se tőlük, mert igazságtalan lenne azt mondani, hogy nem történik itt semmi.

Más szemlélettel, összefogással azonban lehetne többet is elérni.

Mit is kellene tenni?
Első lépésként nézzünk egy kicsit körül! Közösségi terek, kultúrházak, tájházak, templomok, játszóterek, sportpályák épülnek újulnak fel a nógrádi településeken. Ami igaz, az igaz, ezekre nehéz forrást találni, a projektek utófinanszírozásúak stb., tehát van itt baj bőven, de a közösség alapvetően mégis törekszik arra, hogy megőrizze a múltját, rendben tartsa közterületeit, műemlékeit...
E fejlesztésekhez vezető döntések a legtöbb esetben nem külső szakértők tanulmányain alapulnak, hanem helyiek ötletein, helyi összefogáson és persze helyi döntéshozókon, valamint a többnyire helyben megteremtett önerőn.

A Salgótarjánt övező északi városrészben mi ennél többre is képesek lennénk. Többre, hiszen az itteni településrészek összefoghatnának, hiszen a városban élők java része szimpátiával figyeli ezt a vidéket, hiszen a városnak megvannak azok a tapasztalatai (beruházások, pályázatírások, terén, műszaki, jogi ügyintézés terén stb.) amely segíthetné ezt a tájat. Tehát, előnyét kellene élveznünk annak, hogy városhoz tartozunk.

Véleményem szerint a város északi régiójának településrészei annyira egyedi helyzetben vannak, hogy a jelenlegi folymatokat erősítve ugyan, de más stratégiát kellene alkalmazni. Nagyobb beleszólást engednék pl. az itt élőknek a tervekbe. Működnek ugyan elszigetelten civil szervezetek, amelyek nem igazán tőkeerősek, és sajnos érdekérvényesítő szerepük nem túl nagy. Ezért javaslom, hogy hozzunk létre egy közalapítványt, amely az összes érintett településrészt bevonva érvényesíthetné e terület érdekeit.

A szervezet tevékenysége sokrétű lehetne és megfelelő működés esetén látványosan hasznos is.
Közreműködésével vagy akár megrendelésére készülhetnének a terület fejlesztését segítő tanulmányok, összegyűjthetné és képviselhetné a helyiek érdekeit, véleményét, gondoskodhatna az épített és szellemi, valamint a természeti örökség megóvásáról.
Maga is megvalósíthatna projekteket, hiszen egy közalapítvány rugalmasabb lehetne a terület és ingatlan vásárlások, pályázatok, beruházások terén, mint a városi közgyűlés.
Általa erőteljesebb lenne a civil érdekérvényesítés, mert valljuk be, a legjobb szándékú képviselő is azért csak egy politikai térben mozog.

Ha már egyszer ez a táj zászlóshajóként volt jellemezve, talán elnézik nekem ezt a kósza ötletet. De ha már felmerült, ki kell egészítenem azzal, hogy egy ilyen szervezet csak akkor lehet sikeres, ha megfelelően tőkeerős. Nem gondolnám, hogy itt tiszteletdíjakra kellene pazarolni a pénzt, sokkal inkább arra, hogy a minimális fenntartási költségek mellett álljon rendelkezésre minden évben egy olyan önerő, amely pályázati források elnyerését teszi lehetővé. Amennyiben minden sikeresen működik, így minimális befektetéssel jelentős összegeket lehetne a térségbe vonzani. Azt hiszem, ennek az önerőnek és a fenntartási költségnek a biztosítása a város feladata lenne (és nem feltétlenül bicskanyitogatóan nagy összegre gondolok). Ugyanakkor előbb-utóbb egyéb források is szerepet kaphatnának az alapítvány működésében, természetesen a pályázatok mellett.

Mindez perzse nem jelenti azt, hogy a városnek nem lenne több feladata e térségben, csupán azt jelenti, hogy az itt élőkkel összhangban, a helyi igényeknek megfelelően, több forrást érhet el a fejlesztések, értékőrzés megvalósítására.

Most jön a számomra érdekesebb rész. Néhány példa:


A képen a salgói focipályát látjuk. Talán a térségben már nem is működnek sportegyesületek. Néhány éve, amikor még jobban benne voltam a pályázatírásban, elhatároztam, hogy keresek valamilyen forrást, és írok egy pályázatot, hogy a pályát bekerítsük (a vaddisznókat kizárjuk), a talajt elegyengessük, kapukat, egyéb sporteszközöket állítsunk be. A salgói gyerekek ugyanis jobb híján két kocsma között fociztak a buszmegállóban, vagy a parkban a fák között. Első lépésként kikértük a földhivatalból a tulajdoni lapot. Ekkor ért az a meglepetés, hogy kiderült, hogy a terület már nem a város birtokában van. Ezután már nem is foglalkoztam a pályázattal.
Vajon egy falu eladná a sportpályáját? Nyilván a város jogilag megteheti, hogy eladja a területet, de egy ilyen elszigetelt, sajátos helyzetű városrészben nem lenne fontos az itt élők véleménye?
A napokban nem néztem utána, hogy mi a helyzet a területtel, de úgy tudom, hogy már mások előtt is felmerült annak a lehetősége, hogy sportcélokra használnák a régi pályát.
Megemlíthetném a salgói strandot is, amely társadalmi munkában épült. Itteni lakosként, azt javasoltam volna, hogy egy későbbi parkrendezésbe vonjuk be a területet, ha nem is fürdőmedence, de egy hangulatos, tavas parkrészlet kialakítható lett volna itt (abból indultam ki, hogy a salgói park az egyik legjobb adottságú közparkunk, és abból, hogy Salgóbánya előbb-utóbb tényleg egy rendezett településrész lesz, a vidék turisztikai központja). Ilyen vélemény megfogalmazására nem volt lehetőségünk sem.



A fenti kép a zagyvai művelődési ház építése során készült. Társadalmi munkában húzták a falakat az itt élő emberek. Sajnos, a közösségi terek ma már romokban vannak, újak nem jöttek létre. Ugyanakkor láttam már nógrádi faluban internet kávézót is (ami egyúttal a turisták részére is nyújt szolgáltatásokat), amelyet a helyi fiatalok üzemeltetnek (persze, az önkormányzat hathatós támogatásával). Emlékszem, hogy miután Salgóbányán megnyitottuk a művelődési házban a Bagoly-tanyát, milyen sok salgói gyerek meglátogatott bennünket. És bár természetvédelmi információs irodaként működött, teleház lett belőle, többen ott tanulták meg a számítógép használatát. Egy-egy teleház-szerű iroda, néhány számítógéppel, fénymásolóval, csocsóasztallal, ping-pong asztallal és persze állandó felügyelettel milyen jó lenne ezeken a településrészeken.


Itt van aztán Rónafalu helyzete. Mivel nincs itt nagyobb önkormányzati ingatlan, ezért többnyire úgy is tekintenek rá, hogy nincs itt mit fejleszteni. Logikus is, hiszen, ami nem az önkormányzat tulajdona, arra nem tudnak pályázni. Ezért a településrész egy kicsit perifériára került. Láthattunk már olyan idegenforgalmi fejlesztési tervet, amelyből szinte ki is maradt. Itt jegyezném meg, hogy egy távoli íróasztal mellett nem lehet eldönteni, hogy milyen idegenforgalmat tervezzünk Rónafalura, vagy Salgóbányára.



A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület vásárolt itt egy palóc házat. Felújítottuk a tetőt, azonban kellene még minimum másfél millió forint (eddig négy millióba került felújítással együtt), hogy egy, az ember és a táj kapcsolatát bemutató állandó kiállítást hozzunk itt létre. Jelenleg ezt az összeget nem tudjuk előteremteni, és időközben, az évek során beszerzett kiállítási anyagot (régiségeket, a tájhasználat tárgyait) ellopták a salgóbányai kaszinóban kialakított raktárunkból. A kaszinó egy másik történet. Nem hiszem, hogy egy ilyen mértékű civil kezdeményezés egy vidéki településen támogatatlanul maradhat.


Jártak már az Őrségben? Szép, szép, de sétáljanak csak ki a Medves-fennsíkra, Rónafalu fölé! Képzeljék el, ha még állna itt az összes pajta (talán hét vagy kilenc volt?), a kerteket megművelnék az emberek. Ez a kultúrtáj, a fennsík, háttérben a Szilváskő, a Salgó... Sétáljanak ki ide, és képzeljék el, hogy az őrségi szerekhez hasonlóan itt is találhatunk néhány bemutatót, időnként programot is szerveznek... Na, ugye? Számtalan olyan projektre bukkanunk az országban, amely hasonló értékeket támasztott fel, tett élővé.
Ez egy olyan egyedi táj, amely legalább annyira jellegzetes, mint amit az Őrségben, a Balaton-felvidéken, vagy akár Hollókőn látunk. Pontosabban: legalább annyira egyedi lenne, ha a tájgazdálkodás épített emlékeit, a kertkultúrát sikerülne megőriznünk, vagy inkább poraiból feltámasztanunk.



Fontosnak tartom még a gazdálkodást, elvégre egy olyan tájvédelmi körzetről van szó, amelyben a mezőgazdaság a jelenleginél nagyobb szerepet kapott a múltban. A város időnként odadobja a labdát a nemzeti parknak, ha a táj védelméről van szó, pedig nincs teljesen igazuk: Számos helyen az országban önkormányzatok, közalapítványok segítik megőrizni a táji értékeket. Persze, a nemzeti parkkal szoros együttműködésben kellene ezt megvalósítani. Egy kicsit sarkítva mondom: nehogy már egy egri székhelyű nemzeti parktól várjuk csak el, hogy a táji, természeti,kulturális értékeket megőrizze nekünk.

Nem arról van szó, hogy vissza kell térni a régi életformához mindenkinek, hanem arról, hogy a mai világban meg kell találnunk azokat a lehetőségeket, amelyekre mások már rátaláltak a Vértesben, az Őrségben, a Tápió vidékén és sok más helyen. Többek között a fennsíki gyepek legeltetésére, a somoskői gyümölcsösre, a legelőerdőkre, a rónai kertkultúra felélesztésére és a major hasznosításra gondolok.


Persze, vannak jó példák, vannak vagy voltak jól működő civil kezdeményezések pl. Somoskőben, Rónafaluban. Megvalósultak bizonyos fejlesztések és vannak cégek is, amelyek nevéhez közjóléti beruházások kötődnek.
De mindazok a példák, amelyeket felsoroltam, és amelyekhez hozzátehetném még a fillérekből megvalósított helyi programokat és sok más egyebet, jól mutatják, hogy lehetne hatékonyabban, a helyi emberek bevonásával is az északi régiót fejleszteni. Ehhez talán jó eszköz lenne egy megfelelő tőkével rendelkező, helyi szellemi erőforrásokra alapozó közalapítvány.