Fölmentem a hegy sziklatetejére
S letelepedtem a romok fölött.
Verőfényes nap volt, tekintetem,
Nem lelve gátot, mérföldekre szállt,
Mint börtönéből megszökött madár,
S vigan köszönté a kék messzeséget,
Hol a faluknak tornyán, a mezőknek
Juhnyájain s a patakok vizén
S mindenhol a nap fénye tündökölt.
Petőfi Sándor a fenti sorokat Salgó című művében vetette papírra, miután 1845-ös felvidéki útja során egy rövid kitérőt tett, hogy meglátogassa a Medves-hegység két festői várromját, Salgót és Somoskőt.
A költő a salgói várról körültekintve a Karancs és a Medves romantikus, változatos vidékét látta maga előtt. Minden bizonnyal olyan elragadtatva nézte ezt a tájat, miként a mai (meglehet, költői lelkű) turista utódai.
A várból a medvesi bazalt tanúhegyeket, az impozáns méretű fennsíkot és a Karancs, környezetéből meredeken kiemelkedő tömbjét látni. A tájképben talán csak egy jelentős változás történt Petőfi kora óta, a Karancs és a Medves között húzódó völgyben a hajdani falu, Salgótarján, hosszan elnyúló várossá fejlődött.
A Karancs-hegység és a Medves-hegység összesen alig több mint 500 négyzetkilométer kiterjedésű kistájak (ebből a Karancs 60, a Medves 450 négyzetkilométer), amelyek szerényen, mondhatni ismeretlenül húzódnak meg Magyarország és Szlovákia határán. Mindkét területet kettéosztja az országhatár, ezért természetföldrajzi megítélése, lehatárolása napjainkban is kiforratlan.
A terület magyar oldalán 1989-ben, 6709 hektáron alakították ki a Karancs-Medves Tájvédelmi Körzetet, amely kapcsolódik a Szlovák Köztársaság területén létrehozott CHKO Cerová Vrchovinához, vagyis a Cseres-hegység Tájvédelmi Körzethez.
A terület kialakításában jelentős szerepet játszó vulkáni tevékenységnek köszönhetően a tájvédelmi körzet földtani értékei jelentősek, ugyanakkor a változatos táj gazdag növény- és állatvilága, történelmi, kultúrtörténeti értékei is említésre méltóak.
Ember és természet itt elválaszthatatlanok, egymást formálják és sorsuk egymástól függ.
A Medves név eredete
A legközkeletűbb és legismertebb feltevés Mocsáry Antaltól ered, aki 1820-ban kiadott, Nemes Nógrád Vármegyének Históriai, Geographiai és Statistikai Esmertetése című munkájában ezt írja:
„ A’ Medves, melly a’ Mátra hegyeinél vévén kezdetét, délről terjed éjszak felé. Nevezetét vette a’ hajdan nyájonkint benne tanyázott Medvék’ sokaságától.”
Újabbkeletű névtani kutatások szerint feltételezhető az is, hogy egy hasonló nevű patak neve került át névátvitellel a fennsíkra. A patak és így a fennsík neve egy, a nyelvemlékeinkből ismert régi magyar „száraz vagy időszakosan kiszáradó” jelentésű „med” vagy „mede” szóra vezethető vissza.
A Karancs név eredete
Ismét Mocsáryt idézzük:
„Ezen hegynek magyar nevezete Kárránts, ’s minthogy a’ róla lejövő árvíz sokszor igen nagy kárt szokott okozni azon völgyekben, mellyeken általfolyik…”
A táj mai képének kialakulása és a jelenlegi felszín
Amennyiben követjük Petőfi példáját, és valamelyik hegycsúcsról körülnézünk, akkor egy változatos, erősen tagolt domborzatot láthatunk.
Jól láthatók a medvesi bazaltkibúvások, leginkább a Salgó, Medves-magosa és a Szilváskő tömbje, továbbá uralja a tájképet a Karancs vonulata.
Természetesen a vidék nem mindig nézett ki így. Több földtörténeti esemény, majd később az időjárás koptató hatása, végül az ember felszínformáló tevékenysége járult hozzá a táj mai képének kialakulásához.
Trópusi tengerparti táj a Kárpát-medencében
Utazzunk 40 millió évvel vissza az időben! Innentől kezdve próbáljuk végigkövetni a terület kialakulásának fontosabb állomásait.
Az oligocén kor végén vagyunk. Ebben a korban a Földön a madarak nagyarányú fejlődésnek indultak, kialakultak a rovarok változatos formái, megjelentek az első lófélék, és a ragadozó emlősök. Az oligocén végén megjelentek a főemlősök.
A vidékünket ekkor tenger borítja. Mintegy 20 millió éven keresztül vastag üledékrétegek rakódtak le a tengerfenékre. Először a mélyebb tengeri agyagok, majd kimondottan sekélytengeri, árapály mozgatta homoküledékek keletkeztek. Ezek ma agyagmárga és homokkő formájában játszanak fontos szerepet a tájkép formálásában.
A sekély, meleg vízben élőlények sokasága, csigák, kagylók, puhatestűek és halak éltek. A magasabb, északi hegyek felől folyók siettek a tengerbe. A folyók – ahogy napjainkban is – több millió évvel ezelőtt is hordalékot raktak le torkolatuknál, így a feltöltődés hatására a tenger még inkább visszahúzódott. A szubtrópusi klímájú területen az édesvízi környezetben minden bizonnyal rendkívül gazdag élővilágú mocsári-tavi élőhelyek alakultak ki.
A miocén elején, körülbelül 27 millió évvel ezelőtt a tenger egyre sekélyebbé vált, hátrébb húzódott és megjelentek a szárazföldi jellegű üledékek, a területen átfolyó patakok, folyók lerakott hordalékai.
Fajokban gazdag növényvilág tenyészett itt. A magasabb térszíneken hatalmasra növő tűlevelű fák, lombos fák, kisebb termetű pálmák alkották a gazdag élővilágú erdőket, az aljnövényzetben kisebb pálmák is fellelhetők voltak. Már ekkor megjelentek a ma is ismert fák, így például a nyír- és tölgyfajok képviselői.
Tűzhányók, tenger, szén és újra tűzhányók
20 millió évvel ezelőtt – még mindig a miocénban vagyunk – a területen jelentős vulkáni tevékenység zajlott. A vulkánkitörések során felszínre kerülő riolit-, riodácit-, és dácittufa jelentős része – mivel viszonylag puha kőzetről van szó - az évmilliók során az erózió következtében lekopott a területről.
A medencékben, lapályokon újra tért hódítottak az édesvizű mocsarak, ahol feltehetően a mai mangroveerdőkhöz hasonló erdők növekedtek, a sekély vízben különböző gyékényfélék éltek.
A miocén kori mocsarakban buja növényzet tenyészett, magok csíráztak, fák nevelkedtek és dőltek ki. A hatalmas, kidőlt faóriások a mocsárba süllyedtek. Az aljnövényzetből is jelentős mértékű elpusztult növényi részek kerültek a mocsarak, lápok vizébe, iszapjába. Az elpusztult növények tömege a savas, oxigénszegény vízben nem korhadt el, hanem szerves anyagban gazdag iszap formájában rakódott le. Ez a réteg képezte a ma ismert széntelepek alapanyagát. Hogy szénné alakuljon, nagy nyomásra és magas hőmérsékletre volt szükség. Ezt a feltételt a mocsarakat eltemető, több száz méter vastag üledékek biztosították, amelyet az időközben előrenyomuló tenger rakott le. Az évmilliók során a nagy nyomás hatására a szerves anyagban gazdag réteg barnaszénné alakult.
A széntelepek
Salgótarján környékén három széntelepet találunk. Az egykori szárazföld mozgása következtében a miocénkori tenger háromszor nyomult előre és húzódott vissza, mindez hatalmas üledéklerakással járt. Ilyen üledék rakódott le a mai Medves vidékén az édesvízi, mocsári környezetben felhalmozódott szerves rétegre is. Salgóbánya térségében így alakult ki az alsó, vagy III. széntelep. Édesvízi, mocsári környezetben képződött, úgynevezett limnikus eredetű. Vastagsága helyenként 4-5 m.
Az egykori tengerpart mentén még két széntelep (I., II.) alakult ki a nógrádi szénmedencében, e két telep anyaga tengerparti csökkent sósvizi körülmények között (paralikus eredetű) keletkezett. Ezeket a telepeket nem találjuk meg a Medves térségében. Egyes feltételezések szerint lehet, hogy kialakultak itt is, de az évmilliók során lekoptak a területről.
A barnaszén Észak-magyarországi előfordulása alapján a hajdani tengerpart mintegy 120 km-es hosszát rekonstruálhatjuk.
Kiemelkedik a Karancs
Vulkáni tevékenység hatására, körülbelül 13 millió éve alakult ki a Karancs-hegység és a Medves-vidéken a Sátoros. E kitörések során andezitláva került a felszínre. A Medvesen erre az időszakra a Sátoroson kívül csak andezittelérek utalnak, ennek nyoma például a Zagyvai-várhegyen Kő-asztalként ismert andezit kőkibúvás.
A Karancsot kialakító vulkáni tevékenység során a korábbi, már kőzetté vált, 24-26 millió éves tengeri keletkezésű üledékösszletbe nyomult az andezit, de nem tört a felszínre, így régebbi keletkezésű kőzet a felszínen maradt. A magas hőmérsékletű gőzök és gázok találkozásuknál mindkét kőzetet átalakították.
A Karancs rejtett vulkánosság egyik legszebb hazai példája.
E vulkáni tevékenységet kísérő mozgások hatására a terület kissé kiemelkedett, de még viszonylag alacsony maradt, feltételezések szerint még mintegy 3-4 millió éve, a magasabb hegyekből, északról érkező folyók átszelték a vidéket. Mindenesetre ekkor már szárazulattá vált, a tenger többé nem öntötte el.
Feldarabolódás, bazaltláva
Szerkezeti mozgások hatására a pannon korban a terület erősen összetöredezett és feldarabolódott. A korábbi (oligocén, miocén) rétegsorok kibillentek és emelkedésnek, illetve süllyedésnek indultak, egy erősen tagolt, sasbércekkel, mély és sekély völgyekkel, esetenként kisebb fennsíkokkal tarkított táj alakult ki.
Erre a tájra ömlött aztán a bazaltláva, amelynek például a Medves-fennsík kialakulását köszönhetjük
A pliocén kor végén a Kárpát-medence alatti kéreglemez-darab megnyúlása, elvékonyodása miatt a Föld felsőköpenyéből a lemez mélytörései mentén a magma fölfelé áramlott és felszínre törve bazaltlávával árasztotta el környezetét. Ez történt a Medves vidékén is, ahol több kitörési pontban, legtöbbször kis kiterjedésű, sokszor hevesen lezajló vulkáni tevékenység jelent meg. A medvesi vulkánok kora 2-5 millió évre tehető, bár ebben a kérdésben a pontos kormeghatározás még várat magára.
A tanúhegyek keletkezése
A Nagy-Salgó, Sziváskő, Kis-Szilváskő, Bagó-kő, Somos-kő bazaltkúpok úgynevezett hasadék-vagy kráterkitöltések (neck-ek). Esetükben a bazaltláva a kráterben vagy a hasadékban szilárdult meg. Az évmilliók során környezetük lepusztult és az ellenállóbb bazalt kipreparálódott.
A Kis-Salgó vagy Boszorkány-kő magmája egy kéregfelnyílás tört fölfelé és itt szilárdult meg. Ezt a hasadékot változatos szerkezetben megmerevedő láva töltötte ki.
A terület legnagyobb tűzhányója lehetett a Medves-magosa, amely leginkább hasonlított a mai filmekben látott, tankönyvekben ábrázolt kúp alakú vulkánokhoz. Minden bizonnyal a Medves-fennsík bazaltjának jelentős része is innen származott. A kürtőből feltörő és hígan folyó láva kitöltötte az addig tagolt táj egyenetlenségeit. Az évmilliók során a környező, puhább kőzetek lepusztultak, így az időjárásnak ellenállóbb bazalt által takart terület kiemelkedett a térszínből.
Kiömlési kőzetek
A három legfontosabb kiömlési kőzet a bazalt, andezit és a riolit. A bazalt sötét színe annak köszönhető, hogy a másik kettőhöz képest kevés benne kvarc, tehát a szilícium-dioxid. Az andezit szilícum-dioxid tartalma nagyobb, ennek megfelelően színe világosabb. A legtöbb kvarcot a riolit tartalmazza, amelynek színe fehér árnyalatú.
Napjainkhoz közeledve
Mintegy 2-5 millió évvel ezelőtt újra megmozdult a föld, a korábban kialakult törések felújultak, illetve újabbak keletkeztek, amelyek mentén jelentős, akár 200-300 m-es függőleges elmozdulások is végbementek. Az összefüggő rétegeket elszakító töréseket vetőknek nevezzük, amelyek a földrengések során jöttek létre.
A két jelentős szerkezeti mozgás azt eredményezte, hogy ma a felszínen együtt láthatjuk a 20 millió évvel ezelőtti riolitot, az oligocén tenger üledékéből 30-40 millió éve keletkezett homokkövet és esetenként még barnaszén kibúvásokat is fellelhetünk.
Az utolsó nagy drámai változások (bazaltvulkánosság, a terület újabb kiemelkedése-süllyedése) után a táj felszíne lassan változott napjainkig, de ez több százezer évig tartott, így a mai és az akkori állapotok között jelentős különbségek vannak.
A pleisztocénban már korántsem a kellemes szubtrópusi éghajlat uralkodott a vidéken, nyoma sem volt pálmáknak és mangrove-mocsaraknak. Ez a kor mintegy kétmillió évvel ezelőtt kezdődött. Az északi tájakon és így vidékünkön is csökkent az átlaghőmérséklet, a télen lehullott hó a hideg miatt nyáron sem olvadt el.
Ezt a földtörténeti kort jégkorszakként is ismerjük, bár nem beszélhetünk egyetlen hosszú eljegesedésről, hiszen a hideg és a meleg periódusok váltották egymást. Egy-egy hosszabb ideig tartó jeges időszakban az összefüggő jégtakaró határa elérte a Kárpátokat. A melegebb időszakokban ez a jégtakaró visszahúzódott.
Ez az időszak az ember kora, hiszen az emberfélék fejlődése felgyorsult, az emberőseink egyre nagyobb ütemben kezdték benépesíteni a Földet. Ebben a korban élt a kardfogú tigris, a barlangi medve és a mamut.
A vidékünkön a puhább kőzetek fokozatosan lekoptak, a vulkáni kürtőket kitöltő keményebb kőzet, a bazalt viszont jobban ellenállt az időjárás koptató hatásának, így például a salgói várhegy egyre meredekebben emelkedett ki környezetéből.
A melegebb időszak hóolvadásaival járó hatalmas tömegű víz hegyoldalakat koptatott le, völgyeket vájt a homokkőben. A jég feszítő erejének a bazalt sem tudott tökéletesen ellenállni. Miután a környezetüket alkotó puhább kőzet elkopott, a kövek repedései, törései mentén a sziklák elkezdtek felaprózódni. Ezeknek az aprózódásoknak az emléke a somoskői és salgói várhegy oldalán található kőfolyások, kőtengerek.
Az eróziós folyamat, az időjárás koptató hatására a karancsi andezitrétegek fölötti üledékköpeny is elvékonyodott, bár a medvesihez hasonló látványos sziklafalak, sziklakibúvások itt nem keletkeztek.
A táj napjainkban
Összességében tehát kialakult a táj mai képe, amelynek jellegzetességei a Medvesen a nagy bazalttakaró (fennsík), valamint a fölötte magasodó hajdani vulkán (Medves-magosa), a fennsík körül sorakozó vulkáni kürtők maradványai (Salgó, Somoskő, Szilváskő, Kis-Szilváskő) és az egykori hasadékvulkán (Kis-Salgó), egy korábbi vulkánosságból származó andezitkúp (Sátoros), valamint a többnyire homokkőben kialakult sűrű völgyhálózat.
A Karancson a környező térszínből meredeken kiemelkedő hegyoldalak a jellemzőek, amelyeket az oligocén rétegeket felboltozó andezitnek köszönhetünk.
A táj napjainkban is változik. A hideg és a meleg időszakok hatására a kőzetek tovább aprózódnak, a patakok a fölső szakaszukon mélyítik a völgyeket, az alsó szakaszokon hordalékot raknak le. Hegyoldalak csúsznak lassan vagy hirtelen a lejtő irányába. A csapadék a kopár hegyoldalakról lemossa a talajt (erózió), a szél a növényzet nélküli területről, például a fennsíki utakról, vagy a kiszárad, felszántott földről por formájában hordja el a talajt (defláció).
Az utóbbi 2-3000 évben, kezdetben alig, később egyre nyilvánvalóbban a maga módján az ember szintén hozzájárult a táj képének formálásához, de ez már a történelem fejezethez tartozik.
Vizek, vízfolyások
A Karancs és a Medves vidékén húzódik a Duna és a Tisza vízválasztója. A Karancs forrásainak többsége a Duna mellékvizeit táplálja, a Medvesen a Várberek- és a Somoskői-patak a Dunába, míg a Gortva-, Tarján-patakok és a Zagyva a Tisza vízrendszeréhez tartoznak.
A Karancs viszonylag kis tömbje, meredeken lefutó oldalai miatt vízben szegény terület, legnagyobb vízfolyása a Dobroda-patak, amely a hirtelen, nagy mennyiségben lezúduló esőzések idején a torkolatánál (az Ipolyba ömlik) jelentős árvizet is okozhat.
Nagyobb vízgyűjtő terület csak a Medves-fennsíkon alakult ki. A bazaltplatón több lefolyástalan területet, tocsogót, időszakos tavacskát találunk, a peremrészeken források fakadnak, gyakran láthatunk kis kiterjedésű forrásgyepeket. A fennsík peremén ered a Zagyva és a Tarna.
A források többségének tiszta, iható a vize, Salgóbánya, Rónafalu és Somoskő ivóvízellátását is a fennsíki forrásokból biztosítják, éppen ezért a felszíni vizek védelme itt kiemelt szerepet kell, hogy kapjon.
A kirándulókat kiépített források is várják a turistautak mentén.
Éghajlat
Mivel mérőállomások adatait többnyire csak a völgyekből ismerjük, ezért a Karancs és a Medves magasabban fekvő területeinek klímájáról pontos képet nem tudunk adni. A rendelkezésünkre álló adatok alapján azonban elmondható, hogy a 400-500 méter tengerszint fölötti magasságú területeken már érezhető hőmérsékletcsökkenést, nagyobb csapadékmennyiséget tapasztalunk, mint a völgyekben.
A terület magasabban fekvő részeinek klímája éppen ezért hegyvidéki karakterrel bír, ugyanakkor a környező, magasabb hegységek miatt szélvédettnek számít.
Történelem
A Karancs és a Medves vidékén a neolit korszakból származó csiszolt kőeszközöket is találtak (Pécskő-hegy), később a rézkor, majd a bronzkor embere is kialakította telepeit a területen.
A késői vaskorban (i.e. 700-300) a vidéken a népesség megfogyatkozott, a gyér számú lakosságot az időszámításunk előtt 550-ben keletről érkező szkíták leigázták.
Az i.e. 4. században földművelésssel, kézművességgel, kereskedelemmel foglalkozó kelták törtek be a területre, Karancslapujtő környékéről kerültek elő rájuk utaló tárgyi emlékek.
A Római Birodalom határa nagyjából a Duna vonaláig terjedt. Egy Salgótarjánban talált római érme alapján azonban feltételezhető, hogy a vidékünkön élő népek kereskedtek a rómaiakkal. A birodalom összeomlása utáni népvándorlás megyénk területét is érintette. Több népcsoport jelent meg, majd a 6-7. században egyre jelentősebbé vált a szlávok beáramlása. 803 táján bolgár fennhatóság alá tartozott a terület. Minden bizonnyal ők emelték a Somoskőújfalu határában talált földvárat, és ők alakították ki a későbbi magyar gyepüvonal vázát is (a gyepü leginkább a mai határ fogalmunknak felel meg).
Ez a népcsoport valószínűleg önként csatlakozott a honfoglaló magyarokhoz.
A Karancs és a Medves között húzódó völgy egy viszonylag jelentős kereskedelmi útvonal lehetett már évezredekkel ezelőtt is. A honfoglaló magyarok természetesen nem hagyták figyelmen kívül a már kialakult kereskedelmi hálózatot, amelyeknek, egyes feltételezések szerint hatásuk volt a magyar államszervezésre. A törzsek a fontosabb csomópontok mellett települtek le, amikor a 9. század végén a honfoglaló magyarság megyénk területét is birtokba vette.
A 11. század elején került sor a királyi várispánságok kialakítására. Tarján és környéke a Kacsics nemzetség birtokába került. Kezdetekben a nógrádi vár tartozékaként Karancsberény is királyi várbirtok volt, de 1266-ban ifjabb István király odaajándékozta a Berényi család őseinek. A többi település (Karancsalja, Karancslapújtő, Tarján, Salgó, Zagyvaróna, Baglyasalja a Kacsics nemzetség birtokába került.
Ezután a vidék története egyben egy bonyolult és szerteágazó birtoklástörténet is, amely során az öröklésekkel, birtokelkobzásokkal és ajándékozásokkal a birtokosok személye és a váruradalomhoz tartozó birtokok is változtak.
A tatárjárás pusztítása térségünket is érintette, állítólag IV. Béla a vidékünkön keresztül menekült, a Karancs erdeiben bujkált a tatárok elől. A király személyéhez mindenesetre több helyi monda is kapcsolódik.
A tatárjárás után, a vidék urai, a Kacsics nemzetség tagjai építették Somoskő, Salgó, Zagyvafő várát. Zagyvafő hamar elveszítette jelentőségét.
Egy viszonylag hosszú, nyugalmas időszak után az országba hívott huszita zsoldosok garázdálkodása törte meg a vidék békéjét. A husziták 1457-ben előbb Zagyvafőt, majd 1460-ban Salgót vették be. Mátyás király mindkét várat visszafoglalta tőlük.
A török korban vidékünk is több évtizedig a megszállt területek közé tartozott. Fülek elfoglalása után Salgót 1554-ben, Somoskőt 1576-ban hódították meg. A tizenöt éves háború során a keresztény csapatok 1593-ban mindkét várat visszafoglalták, utána már a török kezére nem kerültek.
Mohács után a magyar királyság nyugati fele betagolódott Európa egyik legerősebb államába, a Habsburg Birodalomba. A Habsburgok uralkodásával szembeni elégedetlenség és fölkelés után az újabb Habsburg-ellenes fölkelés a törökökkel való békekötés után zajlott le. II. Rákócz Ferenc egy, a Habsburgok elleni harcba hívó kiáltványának hatására a felkelők száma egyre növekedett. 1703-ban a kurucok kezére került a somoskői vár.
A kurucok felkelése végül is elbukott, a szatmári béke után a somoskői várat is szándékosan romlani hagyták. A salgói uradalom földesura, Vay Ádám, mivel Rákóczit támogatta, külföldre kényszerült távozni.
Az 1848-49-es eseményekben nógrádiak és a Medves vidékén lakók is részt vettek. A környéken, Salgótarjánban volt a sorozás 1848. szeptemberében és 1849 májusában.
A szabadságharc bukása után a Karancs és a Medves erdeiben is bujdostak a volt honvédek. A salgótarjáni gerillákat 1849. szeptember 29-én fegyverezték le.
1848-ban kezdődött a Medves-környéki szén iparszerű bányászata Inászó-pusztán (Karancsberényben 1851-ben nyitottak bányát). A 19. század végén már több táró nyílt a vidéken és két társaság is érdekelt volt a szén kitermelésében. A másik fontos ásványi kincs, a bazalt iparszerű bányászata is a 19. század közepén kezdődött.
1850 telén a megyében, így a vidékünkön is elszaporodtak a farkasok, jelentős károkat okoztak a juhállományban. 1850-51-ben a Karancsberénytől a Medves-fennsíkig egy nagy farkasvadászatot tartottak.
A szénbányák, kőbányák beindulásával, a Karancs-Medves központját jelentő Salgótarján és a környező települések lakossága a feudális korból szinte átmenet nélkül egy ipari vidéken találta magát.
A Karancs völgyeiben továbbra is mezőgazdaság maradt a fő tevékenység, ugyanakkor az itt élő emberek is egyre nagyobb számban jártak a bányákba, ipari üzemekbe dolgozni.
Az elkövetkező korok eseményei a vidékünkre is hatással voltak. Itt élők részt vettek az I. Világháborúban, jelentős szerepet töltött be a térség az 1919-es eseményekben, érintette területet a határrendezés és az azt követő kiigazítások, és fájó sebeket okozott a II. Világháború is.
Legújabbkori történelmünk bizonyos eseményeinek tisztázása és feltárása még a történészekre vár.
A múlt század hetvenes éveiben megszűnt a szénbányászat, majd a legtöbb kőbányát is megszüntették a tájvédelmi körzet határain belül.
Középkori emlékek
Salgó
A meredek sziklán kapaszkodó vadregényes erősség a 13. század végén épülhetett. Legkorábbi írásos említése Salgow néven, 1341-ből való.
Építése valószínűleg a Kacsicsok Illés ágához tartozó Simon bán nevéhez fűződik.
A völgy fölé magasodó kis hegyivár eleinte minden bizonnyal tulajdonosai hatalmát jelképezte, majd szerepet kapott az évszázados békét megtörő, 1440-es évek utáni huszita torzsalkodásban. A rablóvá züllött huszita zsoldosok 1460-ban megszállták, Mátyás király azonban hamarosan visszafoglalta.
A vár történetének legismertebb fejezete az oly gyakran emlegetett 1554-es ostrom, amikor Kara Hamza szécsényi és Ali hatvani bég cselvetéssel foglalták el. A krónikások szerint ágyúknak álcázott fatörzsekkel csapták be a védőket, akik ellenállás nélkül adták fel a várat.
Ezután a következő, közel negyven évben török erősség volt. A török megszállás idején, 1573-ban a Balassák birtokába került. Balassa János halála után két fiára, a költő Balassi Bálintra és öccsére szállt a birtok (mivel azonban megszállt terület volt, nem gyakorolhatták jogaikat felette).
1593-ban a keresztény csapatok visszafoglalták, olyan erős ágyútűz alá vették, hogy az minden bizonnyal a teljes pusztulásával járt. Stratégiai jelentőségét ekkorra már elveszítette, újjáépítésére nem került sor.
Történelme során a vár birtokai közé tartozott a közeli Tarján falu, a mai Salgótarján is.
A váron emléktábla hirdeti, hogy 1845-ös felvidéki útja során meglátogatta Petőfi Sándor is, aki itt szerzett élményei hatására megírta Salgó című versét.
A várat 1938-ban turisztikai célból felújították, lényegében egy kilátótornyot alakítottak itt ki. Ez a kilátó azonban nem volt hosszú életű. Szakszerű feltárása csak az utóbbi 20 évben kezdődött meg, felújítása napjainkban is folyamatban van.
Somoskő
A somoskői várat a Kacsics-nemzetség Illés ága építette a tatárjárás után. Első írásos emlékét 1323-ból ismerjük, amikor akkori birtokosaitól I. Károly elkobozta, majd Szécsényi Tamásnak adományozta. A várhoz egy kis uradalom is tartozott, 1341-ben birtokai között szerepelt Somoskő harmada, valamint Újfalu (a mai Somoskőújfalu) egésze.
A vár több évtizedes nyugalmát az 1460. évi huszita ostrom zavarta meg, de elfoglalniuk nem sikerült.
A 16. században a Losonczyak birtoka, 1552-ben húgával együtt a vár részbirtokosa lett a főként irodalomtörténetből ismert Losonczy Anna.
A török hódítások idején, 1554-ben a törökök elfoglalták Salgót és Füleket. A szécsényi bég a somoskői várat is megadásra szólította fel, de Somoskő ellenállt. Több mint 22 éven át állandó hadiállapotban állt a szomszéd várakkal, amelyeket török helyőrségek uraltak.
1576-ban Somoskő is török kézre került, amikor egy fiatal, tapasztalatlan várkapitány a füleki bég támadásakor feladta a várat.
A török megszállás alól 1593-ban szabadult fel. Az 1663. évi török támadás után sem került török kézre.
1703-tól hét évig egyetlen kuruc várként a Rákóczi-szabadságharcosok kezén maradt. A szatmári béke után – hogy ne lehessen újra a rebellis magyarok fészke – szándékosan pusztulni hagyták.
Felújítását napjainkban a Füleki Múzeum végzi.
Zagyva-fő
A Zagyvaróna fölé magasodó Vár-hegyen madártávlatból már semmi nem emlékeztet a hajdani várra, a falak maradványai is alig láthatók a fák alatt.
A várat valószínűleg a Kacsics nemzetség egyik ága építette, a A 14. században több oklevél is említi.
Jelentős esemény volt a vár életében, hogy itt kötötték meg a Rátótok és a Kacsicsok közötti békét 1290-ben.
1435-ben, Zsigmond király idejében már elhagyatottnak mondják.
1457-ben a megyében garázdálkodó huszita zsoldosok elfoglalják a romos erődítményt és minden bizonnyal megerősítik. Tőlük Mátyás király 1460-ban visszafoglalta, és saját hívének adományozta.
1478-tól már ismét rom, elhagyatott.
Margit-kápolna
A Karancs zárt tömbjének egyik csúcsán, a Kápolna-hegyen találhatjuk a Margit-kápolnát. A hagyomány szerint e kápolna elődjét történelmünk legismertebb királylánya, Szent Margit alapította apja, IV. Béla menekülésének emlékére.
A tatárok elől menekülő IV. Béla állítólag egy éjszakát itt töltött a hegyen.
Természetesen lehet, hogy ez a szép legenda nem igaz, annyi viszont bizonyos, hogy a szentélyével keletre néző kápolnát Szent Margit tiszteletére szentelték fel a 13. században (elképzelhető, hogy a névadó nem a mi Szent Margitunk, hanem Antiochiai Szent Margit lehetett).
A mai kápolna az ősi romokra épült 1934-ben, majd 1991-ben felújították.
Műemlékek, jeles helyek
A középkori eredetű emlékek (várak, kápolna) mellett a vidéken csak kevés műemlék található.
De ne is műemlékekről, hanem inkább jeles helyekről beszéljünk! Tekintettel a nagy népsűrűségre, a korán kibontakozó és kiteljesedő, nagy hagyományokkal rendelkező természetjárásra, jeles helyekből már bőven akad.
Helyi jelentőségű műemlék Rónabánya-telep hajdani bányászlakásainak sorházai, az úgynevezett kolónia sor. A salgóbányai kultúrház és tiszti kaszinó, amely Észak-magyarország egyik legszebb ipartörténeti műemléke lesz e remélhető felújítás után.
Petőfi Sándor egynapos látogatásának emlékét számtalan emlékhely őrzi, az egyik legismertebb és legszembetűnőbb a salgói várhegy bazaltorgonáin elhelyezett emléktábla.
Számos helyhez kötődik helyi legenda, mese, a várhegyek mellett ilyen például a salgóbányai Boszorkány-kő, és a rónafalui Széngető-tető.
Míg a Medves vidékére a várak a jellemzőek, a Karancs lábainél a Dobroda völgyében húzódó községekben kúriák, kastélyok évszázados falai, parkjai őrzik a múlt emlékét.
A fentieken túl a kiránduló még sok emlékhelyet, kopjafát, az ipartörténeti múltra emlékeztető helyet, emléktáblát fedezhet fel a Karancs és a Medves turistaútjai mentén, településein.
Ipartörténet
Szénbányászat
Gazdagon erdősült vidékünk egyik legnagyobb természeti kincse a fa volt évszázadokon keresztül. A fa kitermelése, megmunkálása, az erdők gondozása számos embernek jelentett munkalehetőséget, a földesúr pedig erdeinek értékesítéséből megfelelő haszonra tett szert.
A vidékünkön a felszínre bukkanó barnaszenet éppen ezért kezdetekben nem sokra becsülték, bár valószínűleg az ember területen való megjelenésével egyidőben már ismerték. Nagyon sokáig az ipari tüzelőanyagot is a fából készült faszénnek köszönhettük.
Mindazonáltal nagyon valószínű, hogy a 19. század elején már a felszínre bukkanó barnaszenet egyre növekvő mértékben kiásták, és saját célra hasznosították a környéken lakók.
1766-ban Matussek Vencel és Fischer Antal, két pesti kádármester érkezett a Medves vidékére, hogy az erdeinkben hordódongának alkalmas fákat válogassanak. Területbejárásuk során a favágók felhívták fel a figyelmüket egy füstölgő hegyre. A felszínre bukkant és meggyulladó szénrétegeket tehát az itt élők egyfajta különlegességként tekintették és mutogatták.
Nem sokkal később erről a jelenségről egy újságcikk is beszámolt. 1767. október 31-én a Pressburger Zeitung arról tudósította az olvasóit, hogy a Salgó hegyen szén található. „ A talaj itt szilárd és zsíros, kénes kigőzölgésekkel van egybekötve. A múlt nyáron magától gyulladt meg s izzott, erős füsttel, két hónapig. Az imitt-amott előtörő lángok a földműveseknek ételeik megfőzésére szolgáltak. Az elégett föld négy ölnyi hosszússágban, kettő szélességben és két lábnyi vastagságban kőszénné lett, amely tűzben nagy lánggal, de kénes szaggal ég.”
A salgótarjáni széntelepek néhány évtizedig feledésbe merültek, csak az iparban egyre inkább elterjedő gőzgépek növekvő szénigénye tette lehetővé, hogy a magyar szénbányászat helyzete újra napirendre kerüljön.
1848-ben térségünkben, a Zagyvarónához tartozó Inászópusztán végre megindult a szénbányászat. Az itt kitermelt szenet rendkívül nehéz útviszonyok mellett, fogatokkal szállították Pestre, ahol főként gőzhajótársaságok voltak a vásárlói.
A nagyüzemi bányászat kezdete Salgótarján környékén 1861-re tehető, amikor is több helyi nagybirtokos és pesti gyáros közreműködésével megalakult a Szent István Kőszénbánya Részvénytársaság.
A Medves-fennsíkon a szénbányászat kezdete 1867-ben kezdődött, amikor Szilárdy Ödön földbirtokos megnyitotta itt első bányáját.
1890-ben a másik nagyvállalat, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. is megkezdte a Medves-környéki szén kitermelését, amikor Szilvás-kő környékén, majd később Rónafalu térségében bányákat nyitott.
1946. január 1-vel a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt-t és a Salgótarjáni Acélgyárat államosították, az 1950-es években a rónai és salgói bányákat összevonták. A szenet salgói és a rónai bányákat összekötő szállítóvagonon vitték Rónára, ahonnan csillékben, drótkötélpályán jutott le a vízválasztói erőműhöz.
A Medves-fennsík térségében a múlt század hetvenes éveiben szűnt meg a szénbányászat.
A Karancs térségében, Karancsberény község mellett 1851-ben Ádler Károly nyitott szénbányát.
1923-ban megalakult a Karancsberényi Kőszénbánya Rt. Még ebben az évben a Salgótarján térségében megjelenő nagyvállalatok is próbálkoztak a karancsi szén kitermelésével.
A község mellett több kisebb-nagyobb táró működött, 1945 után azonban a bányaművelés megszűnt a térségben.
Az őslakosok és a bányászat
A Medves vidékén lakók kezdetekben idegenkedtek a széntől, a füstölgő szénkibúvásokat elkerülték. Idegenkedésük a bányák nyitása idején sem szűnt meg, el sem tudták képzelni, hogy eleven ember hogyan mehet a föld alá dolgozni.
A biztosnak tűnő megélhetés, az állandó kereset és bizonyos előnyök (pl. villanyvilágítás beszerelése stb.) aztán megváltoztatta hozzáállásukat, a medvesi emberek hamarosan bányászként keresték a kenyerüket.
Természetesen nem adták fel földműves életmódjukat, a nehéz fizikai bányamunka mellett továbbra is művelték földjeiket, errefelé úgy mondják, hogy kétlakiak lettek.
Kőbányászat
A Medves vidékén előforduló bazaltot már évszázadokkal ezelőtt is bányászták és felhasználták. Ennek legszembetűnőbb emlékei a vidék képét meghatározó, táj fölé magasodó középkori várak. A köveket természetesen az itt lakók is felhasználták. Vidékünkön még a 18. század közepén-végén is épültek fából házak, de a kő is egyre elterjedtebb lett, mint építőanyag.
Az iparszerű kőbányászat 1878-ban kezdődött, amikor a holland származású Jansen Adolf bányát nyitott Somoskő közelében a mai Bagó-kő területén. Ez volt az úgynevezett „bremszi-bánya”. Ugyanő 1880-ban megnyitotta a macskalyuki bazaltbányát is, amely aztán évtizedeken keresztül hazánk legnagyobb kőbányája volt.
Jelentős mennyiségben termelte már ez a két bánya is az útburkolásra alkalmas kockaköveket. A kockakő hazánk legtöbb nagyvárosába eljutott, de főként Budára és Pestre szállították.
A Jansen-féle kőbányákat a környék földbirtokosa, Dr. Krepuska Géza vette át 1905-ben. A Krepuska család tagjai megalapították a Somoskői Baztaltbánya Rt-t. A trianoni határ kijelölése után 1920-1924 között a macskalyuki bánya nem üzemelt, hiszen az akkori Csehszlovákia területéhez csatolták, a társaság viszont 1920-ban a Magyarbánya művelésébe fogott.
Eresztvény térségében a kőbányászatot a pesti Kornis Károly kezdte, majd Hoffbauer Jakab vállalkozásaként működött tovább. Az 1930-as években az Új-bányát is megnyitották.
1944-ben mintegy 20 kisebb-nagyobb kőbánya volt a fennsík peremén. A kisebb vállalkozások, falusi kőbányák mellett a két nagyobb vállalkozás is működött: A Somoskői bazaltbánya Rt. és a Nógrádvidéki Kőbányák Rt.
Az államosítás után az eresztvényi bányákat az ÉM.3.sz. Kőbánya Vállalata, a bagó-kői bányát az Állami Építészeti Hivatal, majd az egri Útfenntartó Vállalat üzemeltette.
Napjainkban megszűnt a bazaltbányászat a Medves-fennsík peremén, ma már csak a természet által egyre inkább visszahódított bányaudvarok emlékeztetnek a múltra:
„…kétségkívül hazánk legelső, legnagyobb termelő képességű bazaltbányái közé tartoznak.” (Jugovics Lajos, 1944)
A Karancs andezitjét szintén a 19. században kezdték termelni, Karancslapujtő határában a Bobonyér kőbánya 1890-ben nyílt meg. A tájvédelmi körzet legnagyobb tájsebét jelentő andezit bányát a hegy keleti oldalában a Mátravidéki Kőbányák Vállalat 1973-ban nyitotta meg. Szerencsére ez a bánya már nem működik.
Az 1970-es években épült ki Karancsberény határában a homorúi kőbánya üzemi területe a hozzá tartozó épülettel, létesítményekkel.
Emberek
A Karancs és a Medves vidéke a Palócföld egyik fontos központja. A palóc jelző első írásos emléke 1656-ból való. Egy korabeli számadáskönyvben a nagykőrösi nótárius a következőket írta:
„Tíz pár gyöngyházas késeket vettem palóczoktul.”
Ezután a palóc elnevezés egyre több helyen olvasható. Az 1800-as évek elejétől próbálkoztak tudósaink a palócok eredetének és a palócok által lakott vidékek meghatározásával, ennek ellenére e népcsoport eredete máig tisztázatlan.
Több feltételezés látott napvilágot. Az egyik legelfogadottabb feltételezés sokáig az volt, hogy a palóc név az orosz, lengyel polovec, vagyis „kun” jelentésű szó átvétele, és feltehetően a kunok 13. századi tömeges beköltözése előtti, a magyarokkal együtt érkező kis csoportokban letelepülő kunok megjelölésére szolgált.
Ma már úgy vélik, hogy a palócság a türk népcsoport elmagyarosodott maradványa, amely rátelepült a kisebb létszámú és etnikailag megosztott szláv népességre.
A 17. század végén, 18. század elején a törökök kiűzése után az elnéptelenedett falvainkba felvidékről, például Gömörből érkezett tótok költöztek.
A lakosság összetételében a legnagyobb változást a 19. században megnyíló kő- és szénbányák okozták. Az üzemekbe Európa szinte minden részéből toborozták a munkásokat, a fennsík peremén felépült a két bányatelep (Salgóbánya és Rónabánya-telep). Az ide költöző munkások egy része a későbbi években továbbvándorolt, de jónéhányan megtelepedtek itt és utódaik ma is a vidéken élnek.
A falvakban élő népesség az ipari fellendülés kezdetén még a hagyományok, néphit és a vallás sajátos keverékéből ötvözött világban élt, művelték hagyományos kultúrájukat.
A bevándorló és itt letelepülő munkások a mindennapi élethez kapcsolódóan szokásaikban, életvitelükben alkalmazkodtak az őslakosokhoz.
A palóc kultúra, a tájnyelv, a népszokások sajnos ma már eltűnőben vannak.
Változatos táj, változatos élővilág
A Karancs andezit tömbje, a Medves fennsíkja, vulkáni kúpjai és gazdag völgyhálózata jól elkülönülnek a környező tájaktól. Mindezek fontos szerepet játszanak a tájkép formálásában, ugyanakkor ez a változatos táj változatos élővilágnak ad otthont. A Karancs és Medves vidéke így nem csupán a tájképet tekintve, de az élővilág vonatkozásában is eltér a környezetétől.
Bár a két hegység növényvilágában vannak azonos elemek, az itt előforduló növényfajok közül 267 faj csak a Medves-Ajnácskői-hegységben, 29 faj csak a Karancs-hegységben található. Csak a Karancson él pl. a majomkosbor (Ornis simia) és a pilis bükköny (Vicia sparsiflora), és csak a Medvesen találhatjuk a közönséges laposkorpafű (Lycopodium complanatum) és a struccpáfrány (Matteuccia struthioperis) állományait.
A hűvös, párás, kiegyenlített klímát igénylő fajok száma a Medves vidékén magasabb.
A Karancs zárt erdőtömbjeit többnyire elkerülték az emberi hatások (kivétel a jelentősnek mondható erdei haszonvétel, pl. makkoltatás), települések csak a hegylábi részeken alakultak ki, mezőgazdasági művelés is itt zajlott. A Medves vidékén ezzel szemben erősebb emberi hatás érvényesült, a kultúrtájban megtelepedő, behurcolt növények a terület flóráját változatosabbá tették, néhány olyan élőhelytípust is fellelhetünk itt, amelyek emberi hatásra keletkeztek (bár sok esetben gazdagításról nem beszélhetünk, hiszen tájidegen fajok is megtelepedtek a vidéken). A fentiek miatt elmondható, hogy a Medves annak ellenére, hogy a zárt erdők övébe tartozik, igen sok, nyílt társuláshoz köthető fajjal rendelkezik.
A tájvédelmi körzetben és közvetlen környékén számos olyan növénnyel találkozunk, amelyek az Északi-középhegységben igen ritkán, csak kivételesen fordulnak elő együtt.
Találunk itt olyan fajokat, mint például a májvirág (Hepatica nobilis), amelyek hazánkban inkább a Dunántúlon elterjedtek. A fajok egy másik része mint például a hernyópázsit (Beckmannia eruciformis) alföldi kapcsolatra utal.
Erdők
Valaha a teljes területet az erdők uralták. Az emberi hatásra az erdőterületek aránya csökkent, de még napjainkban is jelentős.
Az alacsonyabb, dombvidéki régióban cseres-kocsánytalan tölgyeseket (Querco petraeae-cerris) találunk. Ezen erdők gyepszintjében a pázsitfű-félék uralkodnak. Védett fajokban kevésbé gazdag társulás, megtaláljuk azonban itt a bársonyos kakukkszegfűt (Lychnis coronaria) és a fehér madársisakot (Cephalanthera damasonium) is.
A magasabb régiókban, az enyhe lejtésű részeken, a fennsík jellegű területeken gyetyános-kocsánytalan tölgyesek (Querco petraeae-Carpinetum) alakultak ki. Ezek az erdők képezik a tölgyes és a bükkös zóna átmenetét. Szinte minden állományukban megtaláljuk a madárfészek kosbort (Neottia nidus-avis) és a kardos madársisak (Cephalanthera longifolia) legnagyobb állományai is ezekben az erdőkben találhatók. Egyes részeken a kocsányos tölgy (Quercus robur) példányai, állományai is előfordulnak.
500 m tsz.f fölött egyre szembeötlőbb a bükk aránya, bár a Északi-középhegységi bükkös (Melittio-Fagetum) zóna csak a Medves vidékén maradt fent kimutatható állapotban. A bükkösök az északra lefutó völgyekben akár 200 méterig is lehatolhatnak.
Gyepszintjében tömeges a szagos müge (Galium odoratum), és a bükksás (Carex pilosa). Virágszőnyeg csak kora tavasszal borítja a bükkösök talaját, ilyenkor nem ritka a galambvirág (Isopyrum thalictroide), a bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), az odvas keltike (Corydalis cava) és az ikrás fogasír (Dentaria glandulosa).
Főként a Karancson találjuk a gombafajokban gazdag rekettyés tölgyeseket (Genisto pilosae-Quercetum petraeae).
A meredek talajokon, nagyobb arányban a Karancson mészkerülő bükkösök (Luzulo-Fagetum) is jellemzőek.
Mély, meredek falú völgyekben szurdokerdők (Scolopendrio-Fraxinetum) alakultak ki, amelyek gyepszintje a montán bükkösöket idézi. Előfordul bennük többek között a fehér acsalapu (Petasites albus) és a berki aggófű (Senecio hercynicus)
A déli kitettségű oldalakon, inkább homokkövön és andeziten nem mondhatók ritkának a molyhos tölgyesek (Corno-Quercetum pubescentis, Epipactio microphyllae-Quercetum pubescentis), amelyekben előfordul a húsos som (Cornus mas), és ilyen erdőben találhatjuk a majomkosbor (Orchis simia) egyetlen Északi-középhegységi állományát is.
A patakok alsó folyásánál gyertyános égerligeteket (Aegopodio-Alnetum) találunk.
Néhány társulás inkább csak a medvesi bazaltkibúvások környékére jellemző. Ilyen pl. az északi gyöngyvesszős cserjés (Waldsteinio-Spiraeetum mediae), amelyek állományaiban dominál a szirti gyöngyvessző (Spiraea media) és a madárbirs (Cotoneaster sp.) fajok. Gyepszintjük rendkívül gazdag, sok reliktum- és védett fajjal, mint például a méregölő sisakvirág (Aconitum anthora), turbánliliom (Lilium martagon) , hegyi árvalányhaj (Stipa joannis), tarka nőszirom (Iris variegata).
Köves talajokon, sziklakibúvások környékén bukkanhatunk a törmeléklejtő erdők (Mercuriali-Tilietum) és a hársas sziklatömb erdők (Roso pendulinae-Tilietumcordatae) állományaira.
Egyéb élőhelyek
Az egykori legelőkön általánosan elterjedt a Galagonya-kökény cserjés (Pruno spinosae-Crataegetum), amelyek a legelő felhagyása után egyre nagyobb ütemben borítják a területet. A legelők és az erdő határán nagy foltokban jelenik meg, jellemző a Medves-fennsík egyes területeire.
A fátlan társulások jelentősen hozzájárulnak az élővilág változatosságához.
Az andezit és bazalt kőzetek természetes társulása például a gyöngyperjés szilikátsziklagyep (Asplenio septentrionali-Melicetum ciliatae), amely jellemző növényei az északi fodorka (Asplenium septentrionale), aranyos fodorka (Asplenium trichomenes) a borsos varjúháj (Sedum acre).
Egyes sziklakibúvásokon, inkább bazalton megtaláljuk a zárt szilikátsziklagyepeket (Inulo-Festucetum pseudodalmaticae), árnyasabb sziklafelületeknél, sziklai bükkösökben elterjedtebb a szilikátsziklabevonat-társulás (Hypno-Polypodietum), amely ugyan fajokban szegény, de könnyen felismerhető az itt tenyésző számos páfrányfajról és a vastag mohapárnákról.
A vízben viszonylag szegény terület miatt, az ilyen jellegű területekhez köthető társulások csak kis számban fordulnak elő, de a területen fellelhető hínár, mocsári növényzetű és nedves rét jellegű társulások feltétlenül védelmet érdemelnek.
A területen, bár a zárt erdők övéhez tartozik, jelentős arányban találhatók emberi hatásra létrejött másodlagosan kialakult, fátlan társulások.
Ilyen például a franciaperje-rét (Pastinaco-Arrhenatheretum), és az ecsetpázsitos franciaperjerét (Alopecuro-Arrhenatheretum), amelyre a különböző fűfajok jellemzőek, mint például a névadó franciaperje (Arrhenatherum elatius).
A legeltetés hatásra alakult ki a hegyi legelő (Lolio-Cynosuretum) társulás, amely a meghatározó tájképi szerepén túl néhány ritka fajnak is élőhelyet biztosít. Többek között az agárkosbor (Orchis morio), és a kétlevelű sarkvirág (Platanthera bifolia) példányait is megtalálhatjuk ezeken a területeken.
A fennsík egyik érdekes színfoltja a hernyópázsitos szikirét (Agrostio-Beckmannietum), amely az Alföldön ugyan jellegzetes társulás, itteni eredetének magyarázata eddig még tisztázatlan. Egyes feltételezések szerint alföldi eredetű vetőmaggal, mások szerint a vízimadarak közvetítésével, vagy a 19. századi állathajtások alkalmával került a területre.
A tájvédelmi körzet állatvilága
A tájvédelmi körzet területén többek között a földrajzi fekvés, a domborzati viszonyok, valamint az itt lejátszódó antropogén folyamatok és az ezen tényezők hatására kialakult növénytakaró együttes hatása kis területen változatos tájat eredményez, amelynek egyik következménye az állatvilág sokszínűsége.
A táj kis kiterjedése és a területre irányuló, viszonylag jelentős emberi használat ugyanakkor korlátozza bizonyos fajok állományának növekedését, illetve lehetetlenné teszi egyes fajok megtelepedését. Néhány faj viszonylag csekély állománya sérülékenynek mondható.
Nem tekinthető véletlennek, hogy számos, mezőgazdasági területhez kötődő állatfaj egy időben, hirtelen pusztult ki például a Medves-fennsíkról. Nagy valószínűséggel a mezőgazdaságban használt kemikáliák hatásának köszönhetjük az ürge, hörcsög, fogoly, vörös vércse, kerecsensólyom, mint a területen korábban állandó populációval jelen lévő állatfaj kipusztulását.
Amennyiben megnézzük, hogy napjainkban melyek a terület legfontosabb értékei a fauna tekintetében, és ezek a fajok hol élnek, akkor többnyire kis kiterjedésű és sérülékeny élőhelyeket, találunk.
Az állatvilág szempontjából a Medves fennsíkja és környéke egyediségénél, változatosságánál fogva érdemel külön kiemelést. Az enyhén hullámos felszínű fennsík fátlan területei egy kis szigetet jelentenek a síkvidéken, pusztákon, legelőkön, gyepeken élő állatfajok részére. A 70-es években még fészkelt itt a bíbic, napjainkban csak tavaszi átvonulóként látható néhány példány. A tocsogók mellett más parti madarak is felbukkannak, sikerült már sárszalonkát, billegető cankót is megfigyelni itt. A nyílt területek fölött egerészölyvek vadásznak és néha még áprilisban, sőt júniusban is felbukkan itt az északabbra fészkelő, elegáns röptéről könnyen felismerhető kékes rétihéja, mely egyébként téli vendég.
Húsvétkor, amikor a bíbicek jajongó kiáltozása hallható és csapongó röptük még megfigyelhető, a fennsík fölött egy hazánkban nagyon ritka ragadozó madár, a törpe sas is megjelenik. A törpe sas rejtett életmódú madár, az erdők mélyén építi fészkét. A 80-as években a Karancson még költött egy pár, aztán senki nem észlelte.
A nyílt területek fölött vadászik a kabasólyom, a vörös vércse és éjszaka itt keresi táplálékát a legnagyobb termetű baglyunk, az uhu.
Az egyik leggyakoribb kisemlős a mezei pocok. A jelenlétére utaló apró lyukak, fű közötti járatok arról árulkodnak, hogy a ragadozó madaraknak bő táplálékforrásul szolgálnak. A kisemlősök közül nem titka még a mezei cickány és előfordul a törpecickány is.
A ragadozó emlősök közül nem mondható ritkának vörös róka, amely azonban nem gyakran kerül szem elé. Óvatos állat, akárcsak az egyre jobban elszaporodó vaddisznó, amely a völgyek sűrű növényzettel borított részeiből indul esténként táplálkozni.
Korábban itt is természetes körülmények között éltek a Kárpátokban honos csúcsragadozók, amelyek jelenléte a természetes folyamatok érdekében elengedhetetlen. Egyes feltételezések szerint maga a Medves is a hajdan itt élő medvékről kapta a nevét. Más források ezt megkérdőjelezik, de korabeli dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy még a 18. században is éltek medvék errefelé.
A sűrűn települt vidéken a medvék újbóli megjelenése alig elképzelhető, a szomszédos Szlovákiában élő hiúz- és farkaspopulációk egyedei azonban napjainkban újra megjelenhetnek a medvesi faunában. A hiúz jelenléte már tény. Megfigyelők többször észlelték, a nyomára is felfigyeltek.
Az őz gyakorinak mondható, a ligetes erdők, legelők, a mozaikos táj kedvező életfeltételt biztosít a számára.
Májusban a fürjkakas jellegzetes hangja elválaszthatatlan a lágyan hullámzó fűtenger képétől. A füves területeken található nyírligetekben fészkel az erdei pityer.
A tájvédelmi körzet vizes élőhelyekben szegény, de a kétéltűek tavasszal tömegesen keresik fel kis vízfelületeket, tocsogókat, tavacskákat. Leggyakoribb béka a barna varangy és az erdei béka, de az elmúlt években a gyepi béka is előkerült a területről. A mocsári béka előfordul a hegylábi részeknél, és a fennsíkon észlelték már a barna ásóbéka jelenlétét is.
A Karancs és a Medves vidékén kialakult legelők hajdani erdőirtások következményei. Az erdőirtások, felhagyott legelők helyén előretörtek a cserjék, helyenként szép borókásokat láthatunk. A bokros területek egyik leggyakoribb madara a citromsármány. Fészkét azonban nem bokorra, hanem annak tövében, fűcsomó alá építi. A fennsíki bokrosokban jelentős számban fészkel a tövisszúró gébics. E madárfaj állománya Európa nyugati felén csökkenőben van.
A fennsíki gyepek, bokrosok, ligetek, erdőszegélyek rovarvilága is igen gazdag. A megfelelő élőhelyeken gyakran láthatóak a kardos lepke, fecskefarkú lepke, kis színjátszó lepke, rókalepke példányai. A salgói sziklagyepeken él a ritka sarlófű-cincér.
A fennsíkot övező erdők állatvilága gazdag. Sűrűn települt vidékünkön igazi kis háborítatlan szigetet jelentenek az állatvilág részére az államhatár melletti területek. Ezek az erdők a ragadozó madarak szempontjából is fontosak - talán a legtöbb fészek itt épült a Medves vidékén -, de fészkelő faj ezen a területen a fehérhátú fakopáncs, császármadár is.
Az emlősök közül a vadmacska előfordulása említésre méltó.
A terület erdei közül elsősorban a természetszerű állapotokat tükröző erdők biztosítják a legkedvezőbb feltételeket az állatvilág számára. Ilyen erdők szerencsére még több helyen előfordulnak.
Gazdag cserjeszintű erdei társulások lakója a nagy pele, mogyorós pele, náluk jóval ritkább az erdei pele. Nedves völgyekben nem ritka a foltos szalamandra.
Az állatvilág szempontjából különösen értékesek azok az állományok, ahol megtalálhatók még a társulásra jellemző elegyfajok, a természetes erdőre utaló idős, korhadt faegyedek, kidőlt fák stb. Ezeknek a területeknek a leggazdagabb, legértékesebb a rovarviláguk (havasi cincér, nagy hőscincér, szarvasbogár stb.).
Természetvédelem
A Salgótarjánt északi irányból körülölelő Karancs-Medves Tájvédelmi Körzet 1989-ben 6709 ha-on került kialakításra. A területbe akkor olvadt be az országos jelentőségű Salgó-vár, a Szilváskő, a Kercseg-völgy, a zagyvarónai Várhegy, a Gortva-völgy, a Bárna-patak és a Zagyva-folyó forrása, mint helyi jelentőségű védett terület. A kialakítás során 447,3 ha került a fokozottan védett kategóriába.
A védetté nyilvánítási jogszabályban megfogalmazottak a mai kor számára is megfelelő irányokat jelölnek ki. A védetté nyilvánítás célja a földtani értékeknek, a táj jellegét meghatározó, andezit és bazalt vulkánosság jeleit őrző földfelszíni formáknak, a felszíni vizeknek, a védett növény- és állatfajoknak, a természetes növénytársulásoknak, a települések jellegzetes tájképi környezetének, valamint a történelmi múlt emlékeinek megóvása és fenntartása.
